2016. december 30., péntek

01. A legszebb ajándék

Üdv!


Ma meghozom a blogra az első novellát, amit egy éve karácsonyi ajándéknak írtam meg, de talán most van itt az aktualitása. Persze akkor is meg volt, hiszen amolyan, adok-kapok elven volt az egész ajándékozás, bár én még mindig várom a nekem szánt novellát, amit valószínűleg még jó sokáig várhatok majd, amíg végül leteszek arról, hogy olvashatom valaha is. Talán hamarabb meglenne, ha megírnám magamnak ezt a novellát?! Visszatérve erre a pici történetre, azért is írom, hogy most aktuális, mivel ez indított el anno azon az úton, hogy újra elővegyem Olívia és Fernando történetét, aminek számtalanszor neki kezdtem, azonban sose fejeztem be. Valójában most érzem azt, hogy ez a jó út, amit most járok Az elsővel, most van meg az a forma, amit eddig kerestem, most majd be tudom fejezni, mivel ez az én önterápiám is. Mondhatjuk azt, hogy szükségem van arra, hogy megírjam ezt a történetet is, hogy lezárjak valamit és tovább lépjek végre.
Maga a novella természetesen nem része a fentebb említett történetnek, nem lesz benne semmilyen formában, hiszen sok minden nem is stimmel, ha alaposabban megnézzük. Viszont ez a jelenet ötlet onnan származik, amiről ugyan ordít a klissé, nem igazán eredeti, azonban amikor kiválasztottam ezt, csak az volt előttem, hogy valami boldogat, valami romantikusat adjak, ami egy lánynak tetszeni fog, még akkor is, ha minden karácsonyi filmben van ilyen, még akkor is, ha nagyon csöpög. Tudjátok, most kezdek igazán rádöbbenni, hogy mennyire szükségem van a romantikára a mai világban, és talán ezzel nemcsak én vagyok így.
Remélem, most is lesz olyan köztetek, akinek tetszeni fog, ez a rövid kis szerelmes történet? Ez lenne az én megkésett, újrahasznált karácsonyi ajándékom, ami remélem, hogy fog okozni néhány boldog percet. Kellemes olvasást kívánok Olívia és Fernando karácsonyához!

Catalina

A legszebb ajándék

A legszebb díszdoboz a szíved, benne az ajándék a szeretet, amit az éjszaka csendjében szépen leteszel a küszöbre. Annak a küszöbére, akinek szánod. És vársz. És reménykedsz. Reménykedsz, hogy kinyílik az ajtó, egy gyengéd kéz felemeli, kibontja, és magához öleli. Mert titokban erre vágyott. Mert megkapta a legszebb ajándékot, amiről valaha álmodott. A te szívedet, benne a te szeretetedet. És ha ez megtörténik, mindketten ajándékot kaptok. Egymást.

Csitáry – Hock Tamás

Like I'm gonna lose You
A körút kopasz fái a késő délutáni sötétségben úgy ragyogtak a rájuk aggatott karácsonyi égőktől, mintha gyémántok lennének, különös hangulatot kölcsönözve ennek a fővárosnak és az utcán sétáló embereknek is, akik megannyi fotót készítettek a látványról. Minden az ünnepi készülődésről szólt, a máskor unalmas kirakatok megszépültek, mindenkit átjárt a boldogság, a nők sokkal csinosabban öltöztek fel, izgatottan készültek a családi vacsorákra, míg a férfiak türelmesebben viselték kedveseik hóbortosságukat. Mintha mindent és mindenkit átjárt volna a karácsony különös hangulata, mégis a fodrász szalonból kisétáló fiatal nő szomorúsággal a szemeiben pillantott körbe. Ugyan felhőtlen boldog volt, hogy végre a családjával lehet, hogy hosszú idők óta láthatja őket, viszont szíve és lelke egy nagyobb darabját nem hozta haza Budapestre, azt a párjánál hagyta, aki nem tudott vele tartani. Magányosnak érezte magát, ahogy meglátta a boldogan sétáló párokat, ami csak tovább növelte hiány érzetét.
Sóhajtva húzta kabátja kapucniját fejére, ügyelve arra, hogy ne tegye tönkre a sokáig készülő frizuráját, mivel az édesanyja nyomatékosan megkérte, hogy az esti vacsorára legyen nagyon csinos. Ennek fényében tegnap egész álló nap vásároltak, ma pedig a manikűröstől a fodrászig bejelentette mindenhová és reggel óta nem is járt otthon. Sokat bosszankodott emiatt, mivel azért érkezett haza, hogy a családjával legyen, és hiába lesz egy fontos bejelentés a családi vacsorán, ő is megtudta volna mindezt csinálni az otthonukban kényelmesen. Persze sokkal egyszerűbben, ahogyan azt szereti, és nem is kellett volna bejárnia egész Pestet, pihenhetett volna és együtt tölthették volna az időt, de az anyja kérlelhetetlen volt ez ügyben.
Lassan indult el a tömegben, míg elővette a telefonját és a jól ismert számot tárcsázta. Alig várta már, hogy hallja a férfi hangját, hogy elpanaszolhassa Neki az egész napos rohangálást, amelyre szinte kényszerítették, amire csak kacagás érkezne, de nem is tudna emiatt haragudni, csak annyit reagálna rá, hogy sokkal jobban hiányolja, mint bármikor máskor. Csalódottan csúsztatta a zsebébe a készüléket, miután az éles sípolást hallva, megszakította a hívást. Az edzésüknek már rég vége volt, a hétvégi mérkőzésükre pedig még nem indultak el, talán csak nem hallotta meg a csengőhangját, ráadásul az utóbbi időben nagyon szórakozott volt a csatár és hiába kérdezett rá ennek okára többször is, mindig kitérő válaszokat kapott.
– Hiányzol te bolond – mormolta maga elé, míg tovább folytatta útját, végig csak a Spanyolországban maradt férfire gondolva.

Sötét ablakok fogadták, mikor fizetés után kiszállt a taxiból, de nem is lepődött meg a látványon, hiszen tudta jól, hogy a szülei már az étteremben vannak, ahol gondoskodnak arról, hogy minden tökéletes legyen. Hidegen hagyta, hogy mire megy ki ez a nagy felhajtás, mivel minden karácsonykor összehívták szinte az egész rokonságot, és nem is emlékezett arra, hogy ne lett volna olyan alkalom, amikor ne lett volna valamilyen bejelenteni való. Egy ilyen vacsorán mutatta be a párját is a családnak, ami nem kis meglepetést okozott, hiszen egészen odáig sikerült titokban tartani a kapcsolatukat a média előtt, még arról sem írtak, hogy találkozgatnak. Rögtön elmosolyodott, ahogyan eszébe jutott, hogy mennyire ideges volt a játékos, hogy bármit mondott, nem tudta megnyugtatni, pedig az első megdöbbenés után, mindenki mosolyogva fogadta, a családban lévő kisfiúk egyenesen körbe rajongták, és azóta is alig várják, hogy mikor jönnek haza, hogy el tudják árasztani a kérdéseikkel. Sajnos, most csalódott arcokat fog látni, mivel egyedül fog megérkezni a vacsora helyszínére, ami ellen semmit sem tehetett.
Talán most is a húgának lesz valami nagy híre és ismét minden róla fog szólni, mint tavaly is, amikor megosztotta velük, hogy férjhez fog menni, csak most azt fogja közölni velük, hogy babát várnak. Imádta Esztert, azonban nem tagadhatta magának, hogy egy picit irigy volt rá, amiért korábban ment férjhez, mint ő. Emiatt szégyellte is magát, hiszen boldogok voltak a párjával, semmi gondjuk nem volt, mégsem került köztük szóba a házasság. Nem akarta kényszeríteni a férfit, de vágyott arra, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatukat, hogy a felesége legyen.
Előkeresve a kulcsát, pillanatok múlva már ki is nyitotta a bejárati ajtót, mégsem lépte át a küszöböt. Meglepve nézte a félhomályba burkolózott előszobát, melynek padlóján rengeteg gyertya éget két sorban, utat képezve ezzel. Óvatosan húzta be maga mögött az ajtót és indult el a kirakott úton, miközben kigombolta kabátját és levette nyakából a sálját. A nappali felé tartott, végig azon gondolkodva, hogy mi lehet ez az egész, hiszen a szülei már elmentek otthonról, megüzenték neki, így mindez egyedül neki szólhatott csak. Semmi neszt nem hallott, semmi jel nem utalt arra, hogy rajta kívül bárki más lenne a házban, ezért tanácstalan volt, és ötlete sem volt arról, hogy mi lehet ez, egyáltalán ki csinálhatta. Aztán, ahogy besétált a nappaliba, rögtön meg is torpant, a kezét pedig az ajkai elé kapta és egy hang se jött ki a torkán.
A karácsonyfát már napokkal ezelőtt feldíszítették, mely előtt most gyertyákból kirakott szavak pihentek, egy kérdés, melyet egészen biztosan neki címeztek. Az anyanyelvén szólt, melytől könnybe lábadtak a szemei és másodpercek múlva meg is születtek az első cseppek, ahogy felfogta a szavak jelentését. A közeledő léptek zaját hallva, megfordult és azzal a személlyel találta szembe magát, akit azóta hiányolt, mióta elbúcsúzott Tőle a reptéren, aki feltette neki a jövőjüket meghatározó kérdést. A könnyein keresztül is látta, hogy mosolyog és tudta, hogy idegesen várja a válaszát, de ő képtelen lett volna megszólalni, kimondani azt a rövid szócskát, ami egyébként ott lógott köztük a levegőben. Ehelyett csak Hozzá sietve, lehúzta magához az arcát és megcsókolta. Teljesen megfeledkezett mindenről, élvezte a férfias ajkak érintését, a köré fonódó karok biztonságát, a férfiból áradó erőt és az illatát, mely az otthonukra emlékeztette. Sokkal jobban hiányzott neki a focista, mint azt korábban gondolta.
– Ezt vegyem igennek? – Húzódott el tőle annyira a férfi, hogy a szemébe tudjon nézni. Csendesen nézte a szeplős arcot, a mogyoró barna tekintettet, mely már alig várta, hogy végre megszólaljon.
– Igen – bólintott hozzá és látta, ahogyan megkönnyebbül az előtte álló. Hihetetlenül boldog volt, nem is sejtette, hogy erre készülne a csatár, semmi árulkodó jelet nem vett észre. – Szeretlek, Nando.
– Én is kicsim, de ne sírj tovább, mert az anyukád meg fog ölni és tényleg szeretnélek feleségül venni. – Törölte le óvatosan a könnyeit, míg ő csak kuncogott. Hidegen hagyta, hogy tönkre mehet a gondosan elkészített smink, vagy az, hogy fel lesz háborodva az édesanyja, most csak az számított, hogy ott van vele Fernando és immár a menyasszonya volt. – Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan tegyem fel a kérdést, és még most se vagyok benne biztos, hogy ez volt-e a legjobb, amit csak kitalálhattam. Te vagy az életem Olívia, és ezt már réges rég meg kellett volna tennem – kezdett el újra beszélni a spanyol, míg előhúzott a zsebéből egy aprócska bársony dobozkát. A gyűrű eszébe sem jutott, minden más sokkal fontosabb volt, mint az ékszer. – Tavaly óta erre készülök, és nagyon remélem, hogy a gyűrű is tetszeni fog… már hetek óta emiatt aggódom, mert azt akarom, hogy olyan különleges legyen, mint amilyen vagy nekem. – A könnyeinek még mindig nem tudott megálljt parancsolni, az elhangzott szavak, pedig minden próbálkozását felőrölték. Csak csendesen figyelte a szeplős arcot, a vonásokat, melyeket már évek óta nézett, és hiába telt már el annyi idő az első találkozásuk óta, még mindig fedezett fel ismeretlen dolgokat, kisebb ráncokat, amelyek még férfiasabbá, vonzóbbá tették a focistát, akit még mindig ugyanolyan hévvel szeretett.
– Édesem? – Nem is pillantott le az eljegyzési gyűrűre, csak várt arra, hogy rá emelje a tekintetét a spanyol támadó. Igazán szerencsésnek érezte magát, hogy már jó ideje egyedül csak ő birtokolja a szívét, hogy ő volt az a nő, aki elcsábította, akiért még mindig oda volt, aki a másik fele volt. – Ugye tudod, hogy minderre semmi szükség nem lett volna? Akkor is igent mondtam volna, ha csak szimplán megkérdezed.
– Tudom, de ez a legkevesebb, amit adhatok a szerelmedért cserébe és azért, hogy még mindig mellettem vagy. – Nézett végig a szemeibe, miközben könnyedén felhúzta az ujjára a jegygyűrűt. Ha eddig nem érzékenyült volna már el, most biztos megindultak volna a könnyei, amelyek a boldogság jelei voltak.
– Ez gyönyörű! – Mosolyogva pillantott le a kezére. Nem volt hivalkodó, aminek nagyon örült, a középen elhelyezkedő követ, két kisebb fogta közre, míg a gyűrűben további apró kövek voltak. Szolid volt, ami őt is jellemezte, mintha csak ő maga választotta volna és ez volt az, amely igazán megmutatta, hogy milyen jól ismerik egymást. – Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy vagy nekem. De most menj öltözni, már várnak ránk…
– Nem lehetne inkább, hogy itthon maradunk kettesben? – Simult közelebb az izmos felsőtesthez, míg a hófehér ing legfelső begombolt gombjával bíbelődött. Nem akart kimozdulni a házból, szerette volna kiélvezni a varázst, amit az ujján díszelgő gyűrű és a lánykérés nyújtott, az érzést, hogy annak a férfinek lett a menyasszonya, akit mindennél jobban szeretett.
– És akkor mi lenne azzal a nagy bejelentéssel? – Kapta vissza a kérdést.
– Gondolom, úgyis Eszter árul el valamit. – Vonta meg a vállát. Imádta a húgát, azonban most csak magukkal foglalkozott és pont emiatt nem akart elmenni arra a vacsorára. Napok óta nem látta Nandót, iszonyatosan hiányzott neki, Vele akart lenni és nem osztozni rajta senkivel sem. Összeráncolta a homlokát az élettel telt kacagást hallva, a lelke mélyén pedig érezte, hogy semmi esély arra, hogy otthon maradjanak.
– Nem gondolod, hogy sokkal inkább nekünk van hírünk a családod számára? – Némán pillantott a barna szemekbe, melyekben különös fények csillogtak. Ahogy végig gondolta a kérdését, az egész napját, majd hátra fordítva a fejét a nappali irányába, ahol még mindig ott égett a jövőjüket meghatározó kérdés, be kellett látnia, hogy igaza van a vőlegényének. Nekik volt bejelenteni valójuk. – Menj, öltözz át, addig elfújom ezeket.
– Micsoda? Ne… előtte még csinálni akarok pár képet, hogy megmaradjon örökre. – Bontakozott ki az ölelésből, majd elővéve a telefonját, elkezdett fotózni. Szerette volna, ha bármikor előveheti erről az estéről készült képeket és emlékezhet a pillanatra, amikor meglátta a nappaliban a meglepetést, hogy mit érzett és látott Fernando tekintetében. Végig érezte magán a vigyázó pillantást, mely körül ölelte a testét és tudta, hogy ez már mindig így lesz, hogy most már sose fogja elválasztani őket semmi és senki. Leengedve karjait, visszafordult és most fogta csak fel igazán, hogy mit jelent ez kettőjük számára, hogy a falnak dőlő férfi idővel a férje lesz, a társa, akire mindig is vágyott. Nem szakította meg a szemkontaktust, miközben visszasétált Hozzá, majd megállva, könnyedén csókolta meg újra és reménykedett abban, hogy tisztában van azzal, hogy most adta meg neki a legszebb ajándékot, amit valaha is kaphatott. – Szeretlek Fernando!

Hangzavar tört ki az étterembe, mikor megérkeztek és rögtön gratulálni kezdtek nekik, majd másodperceken belül el is húzták Nandótól, hogy meséljen el mindent töviről hegyire. Rajta kívül szinte mindenki tudta, hogy mire készül a párja, így az már meg se lepte, hogy a húga már neki is látott az esküvőjük megtervezésének. Büszkén mutatta meg a gyűrűjét és a képet is, mely a nappaliról készült, amelyen gyönyörűen nézett ki a Hozzám jönnél feleségül Olívia? kérdés, a háttérben a feldíszített karácsonyfával, mintha csak egy ajándék lenne a sok közül, amelyek már alá voltak rakva. Valójában pedig az is volt, a legszebb, amit attól a személytől kapott, akibe szerelmes volt, aki a legfontosabb volt az életében.
Boldogan nézett le a kezére, amin ott csillogott a gyémántokkal a gyűrű. Még mindig alig tudta elhinni, hogy valójában megtörtént, hogy tényleg Fernando Torres menyasszonya volt és nem csak egy gyönyörű álom az egész, amiből keservesen fog majd felébredni. Aztán újra meghallotta a beszűrődő dallamos szavakat, amelyek boldogan mesélték el az este történteket, amik biztosították, hogy ez a valóság, így barna tincsei közé túrva, még utoljára a tükörbe pillantott és újra hálát adott azért, hogy elrakta a kedvenc hálóingét, amit a focista szeretett levenni róla. Hiába tudta, hogy a kint lévőnek bármiben tetszett, mégis örült annak, hogy nem az egyik pizsamájában kell kisétálnia a fürdőből. Sokkal hamarabb eljöttek, mint azt illett volna, azonban kettesben szerettek volna lenni, figyelő szemek nélkül. Természetesen a Spanyolországban maradt rokonokat és barátokat is értesíteni kellett, így amíg ezzel foglalkozott a csatár, ő megszabadult a szűk ruhától, a profi sminktől és a hajába szúrt tűktől.
Tusolástól felfrissülve sétált ki gyerekkori szobájába, ahol az ágyon ülve találta a szőkés hajú spanyolt, aki még mindig a telefonján beszélt valakivel. Érezte, ahogyan lassan, tüzetesen végig mustrálja a testét, miközben felé sétál és nem is foglalkozva azzal, hogy még mindig a füléhez tartja a mobilt, könnyedén ült az ölébe. Azonnal megérezte combján a gyengéd érintést, látta a tekintetében a fellobbanó vágyat és már alig várta, hogy bontsa a hívást. Lassan kezdte el kigombolni az ingét, türelmesen, pedig legszívesebben sietett volna, hiszen hiányolta a férfit, a közelségét.
– Rendben anya, első dolgunk az lesz, hogy hazamegyünk, de most le kell tennem. Olívia puszil benneteket. Szia! – Halkan kuncogott a gyors elköszönést hallva, míg lágyan csókolta végig az álla vonalát. – Ebben valahogy sokkal dögösebb vagy.
– Csak azért, mert ezt könnyebben le tudod venni rólam – jelentette ki, miközben már érezte is, ahogyan a mély vörös selyem egyre feljebb csúszik a csípőjén. Megborzongott, ahogyan megérezte fülénél a forró leheletet, majd a puha érintéseket a bőrén, aminek köszönhetően még közelebb simult a játékoshoz. – Nem akartam még odaadni, de ha hazamegyünk, megkapod az ajándékod.
– Aha – dünnyögött az ajkaiba Fernando, majd szenvedélyesen csókolta meg, amitől felnyögött. Türelmetlenek és követelőzőek voltak a mozdulatai, amivel kibújtatta a fekete csipkézett hálóingből, majd mohósággal vette birtokba a testét, míg ő minden irányítást átadott Neki, hiszen tudta, hogy biztonságban van, hogy sose tenne olyat, amivel bántaná, hogy mindig vigyázni fog rá.

***

Türelmesen várt a pultnál, hogy minden papírt aláírva, megkapja az autójuk slusszkulcsát, míg tekintetét végig az ő gyönyörű menyasszonyán nyugtatta. Mosolyogva konstatálta, hogy ismét az eljegyzési gyűrűjét nézi, aminek köszönhetően újra tudatosult benne, hogy nem nyúlt mellé, hogy tökéletesen választott. Rettenetesen izgult, hónapokat készült, titokban még Magyarországra is utazott, hogy először az édesapja áldását kérje és némi segítséget is, hogy igazán emlékezetessé tegye az ötödik együtt töltött karácsonyukat, hogy megadja Olíviának a legszebb ajándékot, amit csak adhat Neki. Ráadásul tisztán emlékezett a tekintetére, amit a húga esküvőjén látott, hogy Ő is vágyott arra, hogy az oltár elé állhasson, és már végképp nem értette magát, hogy miért várt idáig, hiszen mindig is tisztában volt azzal, hogy sose akarja elengedni maga mellől a fiatal nőt, hogy már nem akar maga mellett mást tudni, mint az ő Olíviáját.
– Itt is lennének a kulcsok és gratulálok önöknek. Nagyon szépek együtt. – Mosolygott kedvesen rá az idősödő nő. A sokadik gratulációt fogadta már, amit eleinte nem is értett, de aztán egy hívás az egyik csapattársától mindent tisztázott. Azóta már ő is látta a kollázst, amit a barna hajú osztott meg az interneten. Most már az egész világ láthatta, hogyan kérte meg a kezét, hiszen szerepelt egy kép a gyertyákból kirakott kérdésről, egy az eljegyzési gyűrűről és egy a vacsoráról is, amit egy igazán meghitt pillanatukban készítettek róluk. Még most is maga előtt látta a boldog mosolyt és a csillogó szempárt, emlékezett a percre, amikor újra beleszeretett.
– Köszönjük. – Nem tudott haragudni a kedvesére, hiába nem osztotta volna meg a médiával, a rajongókkal a hírt. Igyekezet megóvni a magánéletüket, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy riporterként dolgozott a szerelme, mégis sikerült úgy élniük javarészt, mint egy hétköznapi párnak. – Nem azt mondta Senora Torres, hogy csak a barátnőinek fogja megmutatni a képeket?
– Még nem is vagyok Senora Torres. – Látta a megbánást a szürkés kék szemekben, mégis sokkal jobban érdekelte a felháborodása tárgya.
– Ha rajtam múlna, már holnap feleségül vennélek, de ezért a családunk női tagjai biztos kinyírnának. Főleg a húgod. – Karolta át a törékeny vállakat, míg elindultak kifelé az őrzött parkoló irányába. Tulajdonképpen már tényleg nem értette, hogy mire várt eddig, miért nem cselekedett, hiszen ha bárki megkérdezte volna, hogy kit venne feleségül, kapásból rávágta volna, hogy egyedül a barátnőjét és egy nap tényleg ő lesz a felesége.
– Úgyse engedném, hogy bántsanak, szóval ezzel nem kell törődnünk. – Meglepve nézett Olira, akinek magabiztosság csillogott a tekintetében. Csábító ajánlat volt, azonban azt akarta, hogy minden figyelmet megkapjon a mellette sétáló, hogy olyan esküvője legyen, amire mindig is vágyott, amilyenről mindig is álmodott.
– Tudom kicsim, de szeretném, ha minden olyan lenne, amilyennek elképzelted. Nem akarom, hogy később megbánd, amiért elsiettük az egészet. – Állt meg a Porsche csomagtartójánál, majd feloldva a riasztókat, bepakolta a bőröndjeiket. Minél előbb indulni akart, hogy a családi ebéd után, a délutánt és az estét is kettesben töltsék, mivel másnap már edzései lesznek és csak úgy engedték el, és hagyhatta ki a hétvégi mérkőzést, hogy ha visszajőve, dupla edzéseket vállal. Pokoli fárasztó és kimerítő napok elébe néz, de elég volt a menyasszonyára pillantania, hogy tudja, megéri minden egyes túlóra. – Menjünk, anyáék már várnak.
– Először haza megyünk. – Felvonta a szemöldökét az utasítást hallva, miközben könnyedén puszilta arcon a nő, majd elsétált mellőle. Értetlenül állt az egész előtt, fogalma sem volt, hogy mit kaphat, ami ennyire fontos, hogy nem várhatnak vele délutánig.
Lecsukva a csomagtartót, előre sétált az első ajtóhoz, majd beszállva, csendesen pillantott a mellette ülő nőre. Egy különös, apró mosolyt látott meg a szája sarkában, amit korábban még sose vett észre, mintha történt volna valami, valami igazán jó, amiről ő még nem tudott. Hiába próbálta kitalálni, hogy vajon mi lehet az, hogy egyáltalán köze van-e az ajándékához vagy hozzá, ezen pedig már akkor is elmerengett, amikor az eljegyzésük másnapján újra elmondta, hogy haza érve megkapja, ami fura volt, hiszen ünnepeltek decemberben is, de januárban ajándékoztak egymásnak és a családjának is. Fontosnak kell lennie, ezt olvasta ki a tekintetéből, különben nem is lett volna ilyen határozott, mégsem volt semmi ötlete sem, hogy mi lehet az. Ráadásul már hetekkel ezelőtt megbeszélték, hogy a hazaköltözés miatt csak kisebb dolgokkal lepik meg a másikat, mivel nem volt sok idejük ajándékok után kutatni, ami pedig hirtelenjében eszébe jutott, ugyan szinte semmibe sem került volna, de nem volt pici, neki ez lett volna a legszebb ajándék, amit csak kaphatott volna. Ennek ellenére hamar elvetette ezen gondolatát, mert semmi változást nem vett észre Olívián, ami árulkodó lett volna, amire felfigyelt volna. Talán csak ő szeretné olyan nagyon már, hogy apa legyen…

Lerakva az előszobában a bőröndjeiket, a kedvese után sétált a nappaliba, aki mosolyogva várt rá. Már végképp nem értett semmit, a tudatlanság pedig egyre jobban zavarta, frusztrálta, mintha valami nagyon fontosról nem tudna, amihez neki is köze van.
– A fán van.
– A fán? – Kérdezett vissza azonnal, amire csak egy bólintást kapott válaszul. Szkeptikusan nézett a feldíszített fenyőre, és így is indult meg felé. Fogalma sem volt, hogyan lehetne az ajándéka a fán, hacsak nem Olívia szó szerint értette a kicsi jelzőt.
Sóhajtva pillantott végig a terebélyes tűlevelűn és csak az jutott eszébe, hogy mennyit küszködött vele, amíg a vásárlás után berakta a kocsiba, majd itthon a felállításával, mégis minden megszenvedett percet megért az a gyermeki öröm, amit a finom vonású arcon és szürkés íriszekben látott. A feldíszítés elején nem is segített, csak a kanapén eldőlve figyelte a szerelmét, aki teljesen elmerült a karácsonyi dallamokban és díszekben. Gyönyörű volt és nem is tudott sokáig egy helyben maradni, mögé sétálva, szorosan húzta magához és mindent megtett annak érdekében, hogy felcsábítsa a hálójukba. Végül sikerrel járt, később pedig együtt fejezték be a gömbök és más díszek felaggatását és még mindig tisztán emlékezett a boldog arcra, a vidám kacagásra és csak remélni tudta, hogy hosszú évekig ilyen karácsonyban lesz még része.
Mindenhol mély bordó és fehér gömböket, füzéreket látott a fehér égő sorral, melyet még az indulás előtt kihúzott a konnektorból. Semmi olyat nem vett észre, aminek nem kellett volna ott lennie, amit nem ők akasztottak volna fel, így tanácstalanul indult meg balra, hogy körbe járja a fát. Már majdnem visszaért a kiinduló pontjához, amikor szemet szúrt neki, két oda nem illő dísz. Közelebb lépve a mézeskalács díszekhez, először az ajándék dobozt formáló süteményt nézte meg jobban. Fehér színnel volt díszítve, ahogyan a rajta lévő, minden bizonnyal magyar szavak is, amelyekből semmit sem értett, így a csengőt formálóra vitte tekintetét, melyen már spanyolul olvasta el valószínűleg ugyanazt a mondatot, amitől megdermedt és percekre megfeledkezett mindenről.

Boldog Karácsonyt Apuci!

Semmi olyan nem volt benne, amit ne értett volna meg, ennek ellenére nem tudta elhinni, hogy tényleg igaz az, amit már vagy ötvenszer elolvasott. Régóta vágyott már arra, hogy apa legyen, hogy hazaérve boldogan vegye a karjaiba a kisbabájukat és egész este le se tegye, mégsem hozta szóba, maga sem tudta, hogy miért. Oldalra dőlve, kérdőn pillantott a fiatal nőre megerősítésért, azonban csak azt a mosolyt kapta, amit még a reptéren látott, aminek most már kezdte megérteni a jelentését. Visszaegyenesedve, újra a díszt kezdte el figyelni, míg próbálta felfogni a szavakat, a tényt, hogy valóban igaz az, amit ráírtak. Fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez, hiszen reggelente látta, ahogyan beveszi a fogamzásgátlót, viszont így már értette, hogy miért látta sokkal szebbnek az utóbbi időben. Állapotos volt az első babájukkal.
Magához térve, már indult volna Hozzá, de ahogy oldalra fordult, előtte állt a magyar riporter nő. Hosszú másodpercekre elmerült a tekintetében, a vonásaiban, amit már évek óta minden nap megtett, amiket még mindig imádott és nem unt meg. Némán vonta magához és csókolta meg a kívánatos ajkakat, ismét megízlelve azt a különös ízt, varázst, amiről már tudta, hogy micsoda, mi idézte elő. Mérhetetlenül boldog volt, álmában sem gondolta, hogy attól a nőtől fogja megkapni a legszebb ajándékot, amit egy férfi valaha is kaphat, aki a szívét és a testét már neki adta.
– Köszönöm! – Súgta halkan, míg érezte arcán a puha ujjak érintését, melyek gyengéden törölték le a könnyeit, amik neki fel sem tűntek. Hálásan pillantott Olíviára, aki tényleg az életét jelentette, aki mellette maradt és segítette a problémás hónapokban is, melyet lassan maguk mögött tudhattak. Mindezen felül most valami olyannal ajándékozta meg, amire a szíve mélyén mindig is vágyott, ami miatt mostantól még jobban fog vigyázni Rá, Rájuk és a szerelmükre, mert eddig sem akarta elveszíteni, de most már még több oka volt arra, hogy mindent megtegyen azért, hogy örökre maga mellett tudja. Hiszen Ő volt a legszebb ajándék, amit csak kaphatott az élettől, aki megajándékozta a legszebb ajándékkal és karácsonnyal. – Szeretlek, kicsim.
– Boldog karácsonyt Nando!

2016. december 28., szerda

00. Gondolataim újratöltve

Üdv!


Valójában nem is tudom, ez hanyadik alkalom, hogy újra kezdek mindent... szerintem már két kezem is kevés lenne ahhoz, hogy meg tudjam számolni. Erre talán még megesküdni is mernék, na meg arra is, hogy az idő előre haladtával egyre kevesebb olvasó maradt velem. Ezért persze senkit sem hibáztathatok, hiszen még ha pár értelmes bejegyzés is született az újratöltés után, bizony hamar eltűntem, vagy csak arról írtam, hogy miért nincs időm erre és erre. Szánalmas, nem igaz? Persze most előhozakodhatnánk azzal, hogy mindenkinek arra van ideje, amire szán, amiben van is valami, viszont amikor lelkileg nem visz rá semmi se arra, hogy egyáltalán bármit csinálj, akkor aztán az egész napod szabad lehet, nem fogsz csinálni semmit se. Én pontosan ebben a cipőben jártam már jó ideje (sajna, nem bízok benne, hogy ez megszűnt volna...). Valahogy semmi sem alakult úgy az elmúlt hónapokban, ahogyan kellett volna, vagy szerettem volna.
Írhatnék most arról, hogy mi minden rossz volt, hogy igen kevés jó dolog történt velem, hogy valószínűleg életem eddigi leghosszabb mély pontján járok még mindig, vagy ezernyi más dolgot, de nem szeretnék csak panaszkodni. Talán pont itt van az ideje annak, hogy bő egy év után végre összekapjam magam és kezdjek valamihez. Talán ez az újraindulás, még ha ezredjére is, azonban lehetne az a kezdő lökés, ami jót fog nekem tenni, mert most nagyon is szükségem lenne rá. Emiatt is kezdtem el ismét az Álmommal foglalkozni, mert ugyan a régi alapjai vannak meg, mégis más, mégis sokkal jobban szeretem írni és valahol már kezdem azt érezni, hogy talán jó irányba haladok, hogy erre kellett volna végig haladnom.
Nem fogok semmit megígérni, Az elsőnél is csak a két hetes frissítési időt mertem leírni, és egyszer már azzal is megcsúsztam. Ráadásul ott van még a többi történetem is, amikhez már hónapok óta hozzá se nyúltam, pedig fejben nem egy jelenet született vagy tisztázódott le, rengeteget agyaltam, csak épp haladni nem haladtam. Szeretnék rátalálni egy biztos ritmusra, amit tudok teljesíteni és aztán talán másra is tudok majd figyelmet szakítani. Ha nem próbálkozunk, akkor sose tudhatjuk meg, hogy mi sülhet ki belőle, nem igaz?
Utólag is kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek és előre is boldog új évet!

Catalina